Toth Enikő költő

Toth Enikő versei

Toth Enikő: Éjszakában

Éjszakában eszme kószál, virradatra álmot hajt,

szinte hallom citerázni a hamuárnyas, égi zajt.

Holdkaréjról ezüst szitál, csillognak a csillagok,

ablakom üvegtányérjára fénysugaruk ráragyog.

Őrangyalok puha keze horgol fényes-lepedőt,

 a hamvas-égbolt pásztor botja terelgeti az időt.

 S míg legelésznek éj-feketén a vad csillaglovak,

 megszelídítik szempillámra rápilledő álmomat

**

Toth Enikő: Valahol

 Valahol zene szól, tán édeni ének,

 lágy ritmusán lebeg két megfáradt lélek,

 hamvas az égbolt vászna, csillaggal tele,

                                                       békésen álmodik a tarka-ősz szele.

Toth Enikő költő

 Mintha tavaszi zsongást ringatna az éj,

ezüstjét csiszolja a sovány holdkaréj,

 kőszikla gyomrából üde forrás fakad,

 szétárad a légben az illatos zamat.

 Zene elhalkul, és pirkad az ég alja,

 hóbortos szélkakas zörejét hallatja,

 szendereg a város, pihennek a gépek,

álmodik ébren két botorkáló lélek.

**

Toth Enikő: Sóvárgás

 A roskadozó ház körül fáradtan pihen az árnyék,

 egy égi-vándor felröpül, füttye, üde rügyre ráég.

 Ecsetel tintás ábrándom emlék vászonára újra

 az összekuszált ábrákon – szívemnek elásott búja.

Diófaágon csúcsrügy ül, ölén nővirágot ringat,

mint éledő moha zöldül, élettelenségből pirkad.

 Ajtókilincsen vén rozsda elszállt éveket nyikordul,

 feledés naponta mosta, tartószögéből kifordul.

Agg tornác a talpam alatt felnyüszít, fájástól recseg,

festék rajta olyan szakadt, foszlanak az éltes-sebek.

Szúette küszöbön állok, senki nem szól ki, hogy – Jer, be,

Apám árnykarja még átfog, mintha ma sem hagyna cserben.

Garas zörren a markában, szinte hallom szelíd hangját,

von eresedett karjába, időpor terül el hamván.

Felcsikordul lélekkapum, mint cölöp a portaaljban,

anyaföldön tapos sarum, s gázolok az ősi gazban.

Homályosul szembogaram, keblemben a szívem szorong,

csordultig tele poharam, felszínre indulat tolong.

Elmennék, ne tudjam, hova, itt hagynám az őstájékot,

mint korszaknak igáslova, levetném a hámjátékot.

**

Toth Enikő: Alku

 

puha virágszirom hullik

 – kertem mint fehér selyemágy –

illat fűbársonyra csuklik

keblemből ezer rejtett vágy

felhőfodros ég fölöttem

azúr-mázú tükörvászon

számos szürkület mögöttem

gyűrött évek gyenge vállon

tegnap valahol elmarad

és kopik az emlékalbum

Tavasz pompája elragad

az élettel kötöm alkum

**

Toth Enikő: Egyszer kiderül minden

Sápadt ég, úgy lebeg odafönt

felettem, mint tejszínes burok

hol bárányfelhőknek gyapja közt

vonulnak a fényes csillagok.

És nem érthetem, hogy idelent

miért láncol a Föld magához,

valami szorosan idebent

 hűséges szolgaként csatároz.

 De egyszer kiderül majd minden,

 ha aláreccsen fentről a kék

életjel volt, hogy jóra intsen,

és nem kápráztató szakadék.

Comments are closed.