Amit előidézett az ősrobbanás
Létrehozta a földi életet
S a születésünkkel együtt
Itt hagyta reánk a végzetet
Míg vitatkozott a léttel a nemlét
Akkor születtek meg
A csodás nagy elmék
De milyen parányiak vagyunk
És mégis milyen nagyok
Ott mélyen a génjeinkben – örökre
Megannyi fényes szív ragyog
És merre visz minket most az életünk
Nőhet – e óriássá az ember
Vagy csak egy ponttá szédülünk??
Engem az ember nagysága csábít,
becsület – tisztesség – boldogság,
ezek így csak magányos holt szavak.
Ha egyszer valóban elindul,
és az élő lelkek meg – nem nyugszanak.
S az a fal ami dőlni készült,
magába roskad – és leomlik!
és nem választanak el egymástól
senkit! A tévelygő lelki zombik.
És a tudás – az értelem gyökere,
termékeny talajjá válik!
De nem úgy ahogy a béna
vonszolja magát – ágytól, ágyig!
És szárnyalni látom ! a mai ezernyi
merész kis elmét – bár most még csak szavak!
És nem tapogatva látom őket járni
fehér bottal – mint a vak!
Ha az ő szemük előtt már
nem lebeg „A” fátyol!
És nem húzódnak távol
a másik bajától!
Ha a szemükből majd tisztán
peregnek a könnyek!
És nem fordulnak el egymástól,
mert így a könnyebb!
De miért ne lehetne így??
S nemcsak botladozni – vagy dadogni – sután!
De Szép is lenne!!
Mert évezredek vitája – vágya dőlne el,
mint fű a réten – eső után!!
A hit – a béke – a szeretet…
és Te vagy – az ars poéticám!!