Nagyon látványosan emelt a film „fogyaszthatóságán”, a ma már szinte minden nagy mozifilmben megkerülhetetlen, 3D-s grafika és Hrutka Róbert kivételesen jó zenéje, mely még a film nélkül, önállóan is érdekes élmény lenne, figyeltem fel rá többször, egy-egy meghatározó résznél. Az Avatar film óta, senki nem kérdőjelezi meg a 3D-s számítógépes grafika technikájának a létjogosultságát és szükségességét a filmiparban. Számos nagy hollywoodi produkcióban is dolgoztak már többen a világban igen elismert magyar fiataljaink, akiknek szinte közös jelnyelve már ez a technika, akárcsak annak idején őseink rovásírása, mely nemzetünket kiemeli az egyetemes európai kultúrából. Ezt az ősi kincsünket, senki sem vitatja, s hogy ennek mekkora volt a hatása magyarságunkra és milyen hatással volt, Európában betöltött szerepünkre.
Ami azonban ennél is fontosabb, hogy az operatőr, a szintén „földim”, Wunderlich Antal, véleményem szerint, valóban kimagasló teljesítményt nyújtott. Az ő munkáját egyébként, a többi filmes szakmabeli, „éles nyelvű” kritikus is egyöntetűen elismeri, nemcsak a laikusok. Számomra például nagyon fontos és képileg önmagában, a teljes filmtörténetből kivágva önállóan is megrázó képkockák voltak például, amikor, a kínzó helyiségben bemutatott jelenetek között lassítva átvetik a mennyezeten a vaskos fémláncot, mely miközben megcsörren, egy rövid időre megáll az idő. Egyidejűleg érzékeljük Jézus szenvedését, kikötözve, fájdalmasan, megalázva, megfosztva minden emberi jogától, közben a bedrogozott őrök őrült kéjmámorával szembesülve, önmagában is rettenetes pillanatok ezek. Ekkor a néző megtapasztalja a nehéz vasláncok, fizikai állapotán túl, annak szimbolikus jelentését is. A rendező pedig mindehhez időt hagy a nézőknek. Még arra is, hogy bevillanjon, életem egyik legnagyobb lelki lenyomatát hagyó színházi darabja, amikor 1979-ben a Nap szerettei című előadást néztem meg a győri balettel Markó Iván koreográfiájával, melyben a Carmina Burana 10 tételét dolgozta fel. Az a pillanat, számomra sohasem felejthető, amikor a hatalmas láncok a színház plafonjáról, óriási robajjal lehullottak a táncosok között. Egészen félelmetesek és meghatározóak voltak, csak ott ellenkező előjellel, a szabadulást, szabadságot jelentették, de az ezt megelőző időszak maga a rémálom volt. A táncosok körül, pedig csakúgy, mint ebben a mozifilmben Jézus körül csatakokban ömlött a „véres” verejték.
Közben végig úgy éreztem, ez a film minden korosztálynak és bármely felfogással érkező látogatónak egyaránt szól. Azoknak is, akiknek már van konkrét ismeretük, mit is jelent Jézus Krisztus passiója és azoknak is, akiknek fogalmuk sincs róla, csak egyáltalán nem értik mi zajlik most, miért is ilyen zavaros, feszült, a káoszt idéző, élhetetlen körülöttük a saját világuk.
Merthogy valahol, s ez igen lényeges, mindig minden szubjektív, bármi is történjen, azt a saját „ szűrőnkön”, lelki beállítottságunkon, egonkón, vágyainkon, érzelmeinken, megélt vagy csak vélt tapasztalatainkon keresztül észlelünk. Valóban a körülöttünk lévő világ, objektív történéseitől függünk, de mindig az a fontos, hogy mi személy szerint, mit gondolunk róla. Hogyan tudunk megbirkózni saját gyengeségeinkkel, saját lelkierőnk meddig véd meg minket és mire predesztinál. A saját tudatunk határozza meg, kik is vagyunk valójában. „VAGYOK A KI VAGYOK ,(…) A VAGYOK küldött engem ti hozzátok” – hangzott el a filmben a bibliai üzenet. 2Mózes 3,14. Vergiliusnak, Villon szerint, „a bölcs rómainak”, van egy másik fontos mondata : „Non omnia possumus omnes”. Azaz nem mindenki képes mindenre. Ebben a filmben a mai valóságra vetítve a római hatalom alatt sokan egy aktuális világpolitikai nagyhatalomra gondolnak. El is hangzik a filmben, hogy azért van szükségünk a rómaiakra, mert mi kicsik vagyunk és minden kis hatalomnak szüksége van egy igazi nagyhatalom segítségére, anélkül nem létezhet. Vergilius soraira utalva, talán nem muszáj igazat adni ennek az előbbi megállapításnak. És ha van valaki, aki másra is képes, mint a legtöbb ember, akár csak a filmbéli Messiás? Mondhatnák a szkeptikusok, hogy de lám-lám, neki sem hittek, megtagadták, még saját tanítványai is. Több mint 2000 év múlva, nem ez lett az egyetlen igazi értékes gyökere az emberiség fejlődésének, amihez érdemes lenne visszanyúlni? Arról persze most nem érdemes vitát nyitni, hogy kik, hogyan, miképpen csúfolták meg ezeket az értékes, gyönyörű eszméket, kiforgatva azokat eredeti mondanivalójukból, saját hatalmuk érdekében, akár a különböző egyházakon belül is.
Sokak számára már csak az a kérdés maradt, hogy mikor hasonlunk meg önmagunkkal és a körülöttünk lévő világgal. A hősök kora már rég lejárt a földön, állítják a legtöbben. Vagy ha nem ezt mondják, éppen az a legnagyobb baj, hogy hősiességnek titulálnak aljas gaztetteket. A film vége felé kiderül, s itt az általános passió előadásoknál nagyobb hangsúlyt is kap, hogy valójában még a Messiás is fél. Hiszen Isten fia, küldöttje, de mégis emberi érzésekkel tele. Egy villanásnyi időre, a kritikus pillanatban felteszi a kérdést is: „Én Istenem, én Istenem! miért hagyál el engemet?” Márk 15,34 Pedig kétség sem férhet csodatetteit, feltámadását látva, az emberek által feltett kérdésekre adott válaszaiból, hogy valóban a Jó-Isten küldöttje, misszionáriusa egy nemes cél érdekében az emberiségért.
Ebben a filmben remek egyensúlyban van, Jézus, azaz Tóth Olivér és Júdás, vagyis Kálloy Molnár Péter szembeállítása. Nagyon szerencsés ez a szereposztás, mindkét színész teljesítménye egészen kimagasló és nagyszerű kontrasztot nyújt egymáshoz viszonyítva, fontos kölcsönhatásban van végig a két szerep megformálása. Hisz mihez képest jó, a jó, ha nem ismerjük a rosszat. Ezzel kapcsolatban lényegesnek tartom megjegyezni, hogy az általam eddig olvasott kritikák, nagyon igaztalanul bántak véleményem szerint az egyik színésszel, Őze Áronnal, aki Herod Antipas személyében nagyon meghatározó és teljesen egyedi alakítást nyújt. Egészen biztos vagyok abban, hogy azok sem felejtették el megformált szerepét, akik negatív jelzőkkel illették, mert minden pillanatban maradandó perceket nyújt a filmben, ahányszor csak megjelenik a vásznon. Abban egészen biztos vagyok, hogy bárki másra osztották volna ezt a szerepet a szakmában, nem figyelne fel ennyire a néző és nem kapna ilyen sok árnyalatot Herod Antipas személyiségéből. Nélküle ez a film olyan lenne, mint egy háromlábú elnöki szék két lábbal. (Lehet, hogy éppen ezért ítélik meg ennyire különbözően a nézők és a kritikusok. Persze vannak olyanok, akik ma is a nemzet egy korábbi színész géniuszára, ha szóba kerül, egyetlen kézlegyintéssel válaszolnak, – s én itt most Latinovits Zoltánra gondolok, nem Áron apukájára, akinek vitathatatlan tehetségének, egyediségének gesztusai egy-egy villanásra Áron alakításában most is megjelentek – azt a balgaságot válaszolják , nekem ő „sok” volt mindig.)
Valamint újszerű és nagyon érdekes párhuzam mindkét anya szenvedésének megjelenítése is. Más kritikákban azt hozták fel ezzel a pozitív ötlettel szemben, hogy nem indokolt, hogy csak a film végén, Júdás öngyilkossága után jelenik meg a másik anya. Ezzel az állítással abszolút nem értek egyet, hiszen éppen ez az a halál utáni pillanat az, mely felülírja, átértelmezi szinte mindig minden embernél az addigi életét a hozzátartozók számára is. Innen már minden mást jelent, mint előtte. Többnyire ilyenkor válnak világossá az adott emberrel kapcsolatban addig érzett érzéseink. Szeretetünket vagy gyűlöletünket is másként éljük meg. Szembe nézünk az emberi halandósággal, múlandósággal, jó vagy rossz cselekedeteit átértékeljük az elhunytnak. Más lesz a fontos és a kevésbé fontos a másik emberrel szemben. Sokkal lényegesebb volt, hogy Mária életét kövessük Jézus haláláig. Krisztus különleges személyisége nemcsak Atyjától a jó Istentől, hanem anyjától, Máriától is nagyban függött, aki féltve óvta halála pillanatáig, mégsem próbálta megállítani az úton. Éppen ez az eddig az emberiség életében egyedülálló, felmérhetetlen értékű isteni szolgálat az, amire emlékezve minden jó érzésű ember, képletesen vagy akár szószerint, leborul a Madonna lábai előtt.
A film vége felé kiderül, hogy Jézus valójában nem lehet Júdás nélkül az, aki és ez fordítva is igaz. Itt már valódi filozófikus, vagy ha így jobban tetszik „logos”-os mélységeket érintve, minden embernek a személyes karmikus fejlődése érdekében valójában szüksége van a saját Júdására és az többnyire meg is van mindannyiunk szűkebb, tágabb környezetében. Ahogy a bennünk lévő demonnal, saját egonk sötét oldalával is meg kell küzdenünk életünk során, akár többször is, sokaknál szinte folyamatosan, mely a kritikus pillanatokban szüntelenül utat akar törni helyes döntéseink fölötti uralomra éhesen. S csak megfelelő tudatossággal, erkölcsi tartással tudjuk jól kontrollálni. Ez alól még a Megváltó sem lehetett kivétel, neki is voltak emberi gyengeségei, akárcsak nekünk. Pedig Krisztus, bizonyítottan, szeplőtelen fogantatással, Isten fiaként született az emberek közé. Végső soron azonban mindannyian Isten gyermekei vagyunk és belső önvalónk megtapasztalásával, ha úgy tetszik „szentlelkünk” által, földi szüleinktől foganva is, a teremtő, a Mindenható általunk tapasztalja meg a teremtményei mindennapi életét. Azonban a fizikai testünkön és asztrál testünkön belül, az összes tapasztalati testünk legmélyén az ún. „Okozati test” azaz „Ánandamaja-kósa”-ban a szanszkárák és karmák tapasztalati szintjén nincs más egyéb mint a boldogság és öröm. Érzelmeink által jó lenne mindannyiunknak megtapasztalni ezt a kívánatos érzést.
Ezért is ajánlom minden olvasónknak, hogy győződjön meg róla személyesen ezen az izgalmas mozi filmen és nézzen szembe közben önmaga lelkiismeretével is, hogy melyik erkölcsi oldalon áll valójában, ha neki kellene dönteni egy-egy meghatározó morális sorskérdésben. Ígérem, az első pár perc után azt is el fogja felejteni, hogy vett-e a filmhez popcornt vagy colát, csak a végén fogja észrevenni, hogy érintetlenül a kezében maradt…
Eller Mária
Budaörs, 2018. szeptember 19.
A teljes mozifilmet ezen a linken tekinthetik meg https://www.youtube.com/watch?v=UUdQi6TLqUo