Toth Enikő: Éjszakában
Éjszakában eszme kószál, virradatra álmot hajt,
szinte hallom citerázni a hamuárnyas, égi zajt.
Holdkaréjról ezüst szitál, csillognak a csillagok,
ablakom üvegtányérjára fénysugaruk ráragyog.
Őrangyalok puha keze horgol fényes-lepedőt,
a hamvas-égbolt pásztor botja terelgeti az időt.
S míg legelésznek éj-feketén a vad csillaglovak,
megszelídítik szempillámra rápilledő álmomat
**
Toth Enikő: Valahol
Valahol zene szól, tán édeni ének,
lágy ritmusán lebeg két megfáradt lélek,
hamvas az égbolt vászna, csillaggal tele,
békésen álmodik a tarka-ősz szele.
Mintha tavaszi zsongást ringatna az éj,
ezüstjét csiszolja a sovány holdkaréj,
kőszikla gyomrából üde forrás fakad,
szétárad a légben az illatos zamat.
Zene elhalkul, és pirkad az ég alja,
hóbortos szélkakas zörejét hallatja,
szendereg a város, pihennek a gépek,
álmodik ébren két botorkáló lélek.
Toth Enikő költő
**
Toth Enikő: Sóvárgás
A roskadozó ház körül fáradtan pihen az árnyék,
egy égi-vándor felröpül, füttye, üde rügyre ráég.
Ecsetel tintás ábrándom emlék vászonára újra
az összekuszált ábrákon – szívemnek elásott búja.
Diófaágon csúcsrügy ül, ölén nővirágot ringat,
mint éledő moha zöldül, élettelenségből pirkad.
Ajtókilincsen vén rozsda elszállt éveket nyikordul,
feledés naponta mosta, tartószögéből kifordul.
Agg tornác a talpam alatt felnyüszít, fájástól recseg,
festék rajta olyan szakadt, foszlanak az éltes-sebek.
Szúette küszöbön állok, senki nem szól ki, hogy – Jer, be,
Apám árnykarja még átfog, mintha ma sem hagyna cserben.
Garas zörren a markában, szinte hallom szelíd hangját,
von eresedett karjába, időpor terül el hamván.
Felcsikordul lélekkapum, mint cölöp a portaaljban,
anyaföldön tapos sarum, s gázolok az ősi gazban.
Homályosul szembogaram, keblemben a szívem szorong,
csordultig tele poharam, felszínre indulat tolong.
Elmennék, ne tudjam, hova, itt hagynám az őstájékot,
mint korszaknak igáslova, levetném a hámjátékot.